Ez a cikk, a magyar fordítása Dr Joe Dispenza szept. 26.-i blogbejegyzésének.

Három nappal ezelőtt gyűltünk össze a Séta a világért – az első globális Sétáló Meditációnkra. A világ 167 országában az emberek egyedül vagy barátaikkal, családjukkal, szomszédaikkal és kollégáikkal sétáltak. Összesen több mint 140 000 ember több mint 4000 csoportot alkotott, hogy csatlakozzon hozzánk, miközben a változás energiájában sétáltunk.

Sok résztvevő számára a Séta a világért volt az első tapasztalatuk az álló vagy sétáló meditációval; az első alkalom, hogy begyakorolták, mit jelent “a jövőként sétálni” egy új jövőben. Micsoda öröm volt látni, hogy ennyi ember nyitott szívvel hangolódik rá, felemeli a tudatosságát, és nyitott szemmel gyakorol.

Mint ahogy az gyakran előfordul, amikor elkezdünk felébredni, sokan azon tűnődnek, hogy mi a következő “lépésük”. És itt a nagyszerű hír: az első globális sétánk vége … csak a kezdet.

Együtt tettünk egy közös lépést. És most tovább kell mennünk.

Tudatosnak maradni ébrenléti életünkben

Az évek során rengeteg embert láttunk, hogy áttörést tapasztalt a Sétáló meditációink során. És kétségtelen, hogy az ilyen történetek egyik előrejelzője az, hogy milyen mértékű szándékot tesznek a gyakorlatba. Ahogy néhány hete írtam, azok az emberek, akik gyógyulnak ebben a munkában, azért teszik ezt, mert felismerik, hogy a gyakorlatuk nem a gyógyulásról szól, hanem a változásról.

Amikor azzal a szándékkal jövünk a gyakorlatunkba, hogy megváltoztassuk magunkat, több értelmet adunk annak, amit csinálunk. Megértjük a “mit” és a “miértet” – így a “hogyan” könnyebbé válik. És ahogyan mi magunk változunk, úgy változik az életünk is. A fejlődést azáltal észlelhetjük, hogy belső változásaink hogyan tükröződnek a külső világunkban. Ahogy észrevesszük a változásokat az életünkben, legyenek azok kicsik vagy nagyok, ez megerősíti szándékunkat és elkötelezettségünket, hogy folytassuk. Ez segít nekünk abban, hogy emelt szinten tartsuk az érzelmeinket, így továbbra is a jövőbeli énünk energiájában járunk.

És ez az, amit a “még mindig sétálunk” alatt értek.

Mint minden meditatív gyakorlatnál, itt sem az a lényeg, hogy nagyszerű meditációnk legyen – és utána visszatérjünk a régi automatikus szokásainkhoz és programjainkhoz. A lényeg nem az, hogy felálljunk a meditációnkból, beüljünk az autónkba, frusztráló interakciót folytassunk az autópályán, és “közúti dühöngésnek” engedjünk. Nem gyakorolunk reggel, aztán bemegyünk a munkahelyünkre, és elítéljük a munkatársainkat. Hazamegyünk este, nem gyakorolunk, majd kritizáljuk a családunkat, öntudatlanul reagálva arra, ahogyan ők stimulálnak minket.

Nem kelünk fel a meditációból, és megyünk a tükörhöz hogy elkezdjük azonnal táplálni és táplálni a régi történeteinket arról, hogy az élet milyen igazságtalan; milyen módon nem vagyunk elég jók; milyen módon vallunk kudarcot.

Éppen ellenkezőleg, azért végezzük ezt a munkát, hogy ébrenlétünkben is tudatosak maradjunk. És a Sétáló Meditáció, különösen lehetőséget ad nekünk ennek gyakorlására. Amikor nyitott szemmel gyakorolunk, akkor megtapasztaljuk, hogyan mozogjunk a világban teljesen tudatosan és éberen. Minél inkább megtanítjuk a testünknek, hogy milyen érzés ez, annál kevésbé valószínű, hogy a meditáció végeztével zökkenőmentesen visszacsúszunk a régi személyiségünkbe.

“Úgy sétálni mint aki azzá vált ” – az életünk minden területén

Életem egyik legnagyobb öröme, amikor az egyik elvonulásunk után kapok egy visszajelzést valakitől, aki még mindig gyakorol. Lehet, hogy egy fickóról van szó, aki évek óta először állt fel kerekesszékből és sétált. Lehet, hogy egy nő, aki évek óta degeneratív szembetegséggel él, és az óceán melletti Sétáló Meditációban kezdte észrevenni a formákat és színeket. Vagy lehet valaki, aki agresszív rákbetegséggel él, és akinek a vizsgálatok 50 százalékos csökkenést mutattak a tumorok számában, amikor hazaért.

“Hé, Dr. Joe” – mondják nekem, amikor újra látom őket. “Még mindig sétálok!”

Ez egyfajta gyorsírássá vált az emberek számára ebben a munkában, és azt jelenti: Elkötelezett vagyok. Szándékkal élek. Nem válok önelégültté. Nem nyugszom bele. Volt egy pillanatom. Tettem egy értékes lépést a változás felé. És most tovább kell mennem, nyitott szemmel, amennyit csak tudok az ébren töltött napomban.

Mint mindannyian, ezek az emberek is úton vannak. Annak az embernek, aki felállt abból a kerekesszékből, lehet, hogy időről időre még szüksége lesz rá. Lehet, hogy még mindig fájdalommal vagy mozgáskorlátozottsággal dolgozik. Az a nő, akinek a látása fokozatosan tér vissza, türelmesen – és örömmel – veszi észre minden egyes változást, ami az életében bekövetkezik. A tükörben látja saját arcának fejlődő vonásait, és mosolyogva nézi változó önmagát.

A rákbetegséggel élő ember – és ebben a munkában nagyon sokan vannak – talán még hosszú gyógyulási út áll előtte. De ahogy érzi, hogy belül változik, úgy látja a változás egyre több külső jelét az életében.

Abban a pillanatban, amikor ezek az emberek észrevesznek valamilyen változást a testükben, legyen az kicsi vagy nagy, nagyobb figyelmet fordítanak arra, amit eddig csináltak – és úgy döntenek, hogy folytatják.

Még mindig sétálnak.

És a séta most még nagyobb jelentőséggel bír számukra – mert most már nem csak a Sétáló Meditációjukban sétálnak. Az életükben sétálnak.

Amikor a hálószobából a konyhába mennek, felállnak és úgy járnak, mint a jövőbeli énjük. Most, amikor beszállnak az autójukba és kapcsolatba lépnek másokkal, vagy amikor találkoznak a munkatársukkal egy megbeszélésen, vagy amikor nehéz beszélgetést folytatnak a családjukkal a vacsoraasztalnál, vesznek egy lélegzetet és megállnak – és válaszolnak, nem pedig reagálnak. Jelenlétüket mutatják. Az elkötelezettségüket. A szándékukat. A felfokozott energiájukat.

Úgy járnak, mint akik már azok – az életük minden területén.

Példájuk inspiráló – és tanulságos – mindannyiunk számára. Bármelyik szakaszban is vagyunk ezen az úton, tudatában kell maradnunk annak, hogy kik vagyunk – hogyan gondolkodunk, cselekszünk és érzünk -, amíg a változás, amit látni szeretnénk magunkban, természetesebbé és automatikusabbá nem válik. Amíg ez nem lesz egyenértékű azzal, akivé válunk.

Ez csak a kezdet …

Tehát annak a több mint 140 000 embernek, aki az elmúlt hétvégén sétált – sokan életükben először – ez a munka. Ez a következő “lépés”. Hogy jól tudjanak nyitott szemmel gyakorolni. Hogy tiszta szándékkal és emelkedett érzelmekkel változtassák meg az agyukat és a testüket. Hogy hálával járjanak. Örömben járjanak. Szeretetben járjanak. Hogy tovább sétáljanak – és még inkább azzá a változássá váljanak, amit látni szeretnének a világban.

Hogy érezzék és megéljék ezt a változást. Megmutassák és megtestesítsék a változás energiáját – és a példájukon keresztül példát mutassanak másoknak, hogy ugyanezt tegyék.

Amikor először kitaláltuk a Séta a világért programot, azt kérdeztük: mi történne, ha elengednénk a haragot és a gyűlöletet, a neheztelést és az ítélkezést, a félelmet és a fájdalmat? Mi történne, ha a félelmet együttérzésre, a haragot szeretetre, a megosztottságot egységre cserélnénk?

Mi lenne lehetséges, ha világszerte emberek ezrei egyesülnének egy Sétáló Meditációra? Mi történhetne, ha közösen hoznánk változást – ahelyett, hogy arra várnánk, hogy a világ változzon?

Ha elég sok embert megváltoztatunk, meg tudjuk változtatni a világot?

Három nappal e világméretű esemény után egy séta végén járunk… de sokunk számára ez csak a séta kezdete.

Most együtt sétálunk bele az életünkbe.

Az eredeti blog bejegyzés angolul ide kattintva érhető el.

A sétáló meditáció ide kattintva elérhető